2009.08.27. - Én a hõs 2.

A minap úgy esett, hogy majdnem elrepültem Angliába egy hétre. Azért csak majdnem, mert már fent ültem a gépen, amikor közbejött egy személyi igazolvány elhagyás malõr és leszállítottak, a gép meg elment nélkülem. Ne tudd meg. Kicsit bennragadt a levegõm … kb. két napig.
Na de ez egy másik történet, nem errõl akarok írni. Hanem!
Az ember fejében repülõút elõtt megfordul pár dolog, balesettel kapcsolatban. Pláne most, amikor csak úgy potyognak lefelé. Én is elméláztam ezen. Lelki szemeim elõtt megjelent, ahogy halált megvetõ bátorsággal mentem ki embertársaimat a lángoló gépbõl. Csak úgy Bruce Willis-esen, kormos arccal, trikóban, séró belõve. Amikor az utolsó gyerekes anyát is kiviszem megjelennek a zsaruk, én lazán veszem a köszönetnyilvánításokat, aztán elhajtok egy stewardess-szel.
Hát igen ez vagyok én. Én a hõs.
Aztán beszállás elõtt a röpke tizenöt perces várakozás alatt, összezsúfolódva a reptéri buszon, végignéztem utastársaimon. A felemászoknis-programozófejû-hülyegyerek, a fütyörészõ -angolnaklátszó-focidrukker, a bekemfrizurás-megszeppentarcu, a kínaipiacosmotorosdzsekis-vasaltinges, a bodybajnok-izompolos, a nagycsaládos-sokanvagyunkhangosak …stb. Csak úgy szemléltem a sok tülekedõ, csomagcipelõ, helyezkedõ zombit, aminek kívülrõl valószínûleg én is látszottam. Hírtelen belémhasított a felismerés. Én ezeket nem, hogy kimenteném, hanem az összeset, aki elõttem szerencsétlenkedik kifelé menet, úgy legyomroznám, hogy csak na. És ettõl meghasadt bennem az évtizedek alatt akciófilmeken nevelkedett identitástudatom. Oda lett a Die Hard és a Rambo összes része. Azt azért hozzátenném, hogy a körülmények se voltak ideálisak. Sehol egy vak bácsika, akit az unokája kísér, vagy egy januárszépe anyuka reklámfilmbe illõ kisbabával, és a stewardess-ek is a géphez illõen fapadosak.
Tudod ki legyen ezeknek hõs …, az elõbb is az egyik pont rálépett a lábamra. Csak nehogy azzal a kövér fehérbõrû negyvenes nõvel vetõdjek ki egy lakatlan szigetre...